Ikonikus, rendkívül finom és története szintén homályba vész. Mi az? – tehetnénk fel a találós kérdést, bár a megadott információk alapján még nehéz lenne kitalálni. Történelmi boncolgatásunk mai áldozata nem más, mint a carbonara módra készített tészta.

Talán a legismertebb hipotézis, hogy az ételt szénégető munkások fogyasztották, elvesztett kalóriáik szénhidrátbombával való pótlására, vagy az egyszerűbb verzió szerint eme jóemberek a napi betevő tészta adagjukat az erdő szélén, faszénparázson készítették. Maga a „carbonari” szó valóban szénégetőt jelent, de hogy ezeknek a munkásembereknek bármi köze lenne a ma ismert recepthez, az kétséges.

Rögtön az elején érdemes megjegyezni, hogy a „carbonara” receptként való megnevezése először az 1950-es évek közepén jelenik csak meg Richard Hammond „Eating in Italy; a pocket guide to Italian food and restaurants” című könyvében. Egy másik írásos emlék szintén ekkortájt emlékezik meg az ételről: „Lunga vita di Trillussa”, azaz „Trillussa hosszú élete” című életrajzi könyv, melyben az egész Olaszországban népszerű költő, Carlo Alberto Salustri (1871-1950) egyik kedvenc ételeként tűnik fel. Itt kanyarodjunk vissza egy picit a szó jelentéséhez. A 19. században a „carbonari” szó sokkal elterjedtebb jelentése a titkos nápolyi Carbonari mozgalomhoz volt köthető. A monarchiaellenes társaság célja Itália függetlenségének kiharcolása és egyesítése volt. (Érdekességképpen a jelmondatuk: „A farkas által halálra üldözött bárány bosszúja”) A 20. század elején az „alla carbonara” kifejezést pedig leginkább „titokzatos, felforgató módon” értelmezhettük.

És ha „alla carbonara”, akkor érdemes megemlékezni még arról, hogy a szicíliai konyhában ez a tintahal tintájával készült ételeket aposztrofálja. Ha pedig a ma ismert receptet tekintjük, könnyen ráfoghatjuk, hogy a „carbonara” csupán az elkészítéshez szükséges fekete borszemeket jelenti.

És hogy teljes legyen a káosz, egyesek úgy vélik, hogy az étel valójában a II. Világháború idején keletkezett. Róma felszabadítása után az amerikai katonák az éhező embereknek porított tojást és bacont osztogattak, melyet saját kis tésztájukhoz keverve fogyasztottak. Ez utóbbi feltételezés az említett és a következő tény tükrében sem állja meg a helyét. Amennyiben magától az elnevezéstől eltekintünk, akkor a recept először Ippolito Cavalcanti (1787-1859) neves nápolyi szakácskönyv író tollából származik. Ő írta le ugyanis a tésztát, ami „co caso e ova sbattute”, azaz sajttal és felvert tojással készül.

Akkor most mindenki kénye-kedvére rakja össze az évszámokat és Columbo felügyelőt meghazudtoló módon hozza meg a végkövetkeztetést!

Hozzávalók 2 személyre:

• 2 egész tojás és egy tojás sárgája
• 50-50g reszelt pecorino és parmezán sajt
• 100g guanciale/pancetta (ezek hiányában baconnel, vagy kolozsvári szalonnával helyettesíthetünk)
• penne vagy spagetti tészta
• só, bors

A recept gyors és egyszerű, csak egy ponton kell egy picit odafigyelni. Amíg a tésztát kifőzzük, elkészítjük a hozzávalókat. A választott szalonnánkat kb. 1 cm-es kockákra vágjuk, és egy serpenyőben lepirítjuk (én ropogósan szeretem…), a kisült zsírt és szalonnát külön-külön félretesszük. Egy nagyobb tálban (ebbe fogjuk a leszűrt tésztát is rakni) a tojásokat a sajttal, némi sóval és sok frissen őrölt borssal összekeverjük, mintha rántottát készítenénk. A megfőtt (al dente) tésztánkat a tojásos keverékre rakjuk. Amint ez megtörtént pl. egy húsvilla segítségével folyamatosan kevergetjük, hogy a tojás ne tudjon a tésztán rántottává formálódni, hanem sokkal inkább egy krémes bevonatot képezzen. Hozzáadjuk a szalonnánk kisült zsírját és a villával tovább forgatjuk a tésztát. 2 perc hősies küzdelem után hozzákeverjük a kisült szalonnát is. A tésztát tányérra szedjük, reszelt pecorino sajttal és frissen tört borssal tálaljuk.

Bónuszként pedig egy videó, hogy hogyan reagál három híres római séf a Youtube legnépszerűbb carbonara receptjeire: