1889-et írunk, egy derűs júniusi napon Savoyai Margit királyné cédrusok árnyékában heverészve azon morfondírozott, hogy már kezd elege lenni francia szakácsai által nap mint nap felszolgált gourmet fogásokból, és enne valami egyszerűt, ám mégis különlegeset. Megkordult a gyomra, szervezete hangos morajlással jelezte, hogy itt bizony összetett szénhidrátra lesz szükség, de nem is akármilyenre. Már tudta, hogy ő biza arra a furcsa tésztalapra vágyik, amit a parasztok oly jóízűen majszoltak a kemény munka után. Több sem kellett neki, azonnal hívatta a messze földön híres Esposito mestert, hogy ugyan készítsen már neki is egy ilyen ehető korongot.
A mester hirtelen összerezzent. Ő készítsen a királynénak ebédrevalót?! A piperkőc francia szakácsaival hogy tudná felvenni a versenyt? De gondolatban már máshol kalandozott, mi lesz, ha nem ízlik a királynénak, mi vár majd rá, kaloda, kínzás, vagy netán bitó?! Tudta, most valami nagyot kell alkotnia. És abban a pillanatban isteni sugallatként bevillant a megoldás! Egy pizzát, amin az olasz zászló tündököl és ráadásul még ehető is! Ezzel tudná leginkább kifejezni tiszteletét az országot egyesítő királyné előtt. Neki is látott sebtében és elkészítette A pizzát: friss és zamatos paradicsommal, tejtől csöpögő sajttal és mámorítóan zöld bazsalikommal.
A királyné elégedetten mustrálta az elé rakott étket, majd minden udvari protokollt sutba dobva azon melegében neki is látott a pizzának, kézfejétől egészen a könyökéig folyt az édes paradicsomos zaft.
Gyomra már nem morgott, éhes sem volt mikor felébredt késő délután a cédrusok árnyékában, azonban hirtelen gyötrő gondolat fogta el: vajon csak álmodott?
Utolsó kommentek