Ha nem is az én kezeim közül fog kikerülni a legjobb margherita pizza a világon, azt azért rögtön leszögezném, hogy a cím nem megtévesztő, ugyanis a fentebb megnevezett pizza valóban kiérdemelte a legjobbnak járó címet. A „Top 50 pizza” olasz szervezet évről-évre megválasztja kontinensenként, illetve külön Olaszország legnagyszerűbb pizzamestereit. A Franco Pepe nevével fémjelzett Pepe in Grani pedig 2016 és 2018 között letaszíthatatlan volt a trónról, bár azóta is kitartón ücsörög általában a képzeletbeli dobogó második fokán.

Ha Nápolyban járunk és elkezdünk kérdezősködni, hogy ugyan hol találjuk a legjobb pizzériát, akkor valószínűleg elég hamar szembe fog köszönni a válasz, hogy ahhoz bizony autóba kell pattanjunk és az 50 km-rel arrébb található 5.000 fős kis faluban, Caiazzo-ban fogjuk meglelni. Itt található ugyanis minden pizzaimádó legfőbb szentélye, a Pepe in Grani. Aki viszont Hawaii, vagy netán „Songoku” pizzát szeretne itt zsákmányul ejteni, azt bizony komoly csalódás fogja érni. Franco Pepe harmadik generációs  pizzaiolo, aki 80 év tudását és a saját rafinériáját egyesíti éttermében, melynek ékes példája a már említett Margherita Sbagliata.

És hogy mi kell az elkészítéséhez? Nos ugyanazok az alapanyagok, mint az alap margherita pizzához, csak némi csavarral: bivalymozzarella, csak sóval ízesített, sűrűre főzött paradicsom, illetve bazsalikomos olaj. No de lássuk, hogyan is készül:

1889-et írunk, egy derűs júniusi napon Savoyai Margit királyné cédrusok árnyékában heverészve azon morfondírozott, hogy már kezd elege lenni francia szakácsai által nap mint nap felszolgált gourmet fogásokból, és enne valami egyszerűt, ám mégis különlegeset. Megkordult a gyomra, szervezete hangos morajlással jelezte, hogy itt bizony összetett szénhidrátra lesz szükség, de nem is akármilyenre. Már tudta, hogy ő biza arra a furcsa tésztalapra vágyik, amit a parasztok oly jóízűen majszoltak a kemény munka után. Több sem kellett neki, azonnal hívatta a messze földön híres Esposito mestert, hogy ugyan készítsen már neki is egy ilyen ehető korongot.

A mester hirtelen összerezzent. Ő készítsen a királynénak ebédrevalót?! A piperkőc francia szakácsaival hogy tudná felvenni a versenyt? De gondolatban már máshol kalandozott, mi lesz, ha nem ízlik a királynénak, mi vár majd rá, kaloda, kínzás, vagy netán bitó?! Tudta, most valami nagyot kell alkotnia. És abban a pillanatban isteni sugallatként bevillant a megoldás! Egy pizzát, amin az olasz zászló tündököl és ráadásul még ehető is! Ezzel tudná leginkább kifejezni tiszteletét az országot egyesítő királyné előtt. Neki is látott sebtében és elkészítette A pizzát: friss és zamatos paradicsommal, tejtől csöpögő sajttal és mámorítóan zöld bazsalikommal.

A királyné elégedetten mustrálta az elé rakott étket, majd minden udvari protokollt sutba dobva azon melegében neki is látott a pizzának, kézfejétől egészen a könyökéig folyt az édes paradicsomos zaft.

Gyomra már nem morgott, éhes sem volt mikor felébredt késő délután a cédrusok árnyékában, azonban hirtelen gyötrő gondolat fogta el: vajon csak álmodott?