Kisebb szünet után újra itt! Ma is egy igencsak egyszerű, nagyon finom és gyorsan elkészíthető tésztát hoztam, amit pár hónappal ezelőtt az internet nagyon felkapott, a futótűz a Tiktokról indult és azóta számos helyen feltűnt már, sőt az alapvetően finn recept népszerűsége állítólag odáig fajult, hogy Finnországban egy ideig teljesen eltűnt a boltok polcairól a feta sajt.

Úgyhogy nézzük meg mi is a fetás-paradicsomos tésztát közelebbről. Amire szükségünk lesz (4 személy részére):

- 200 g fetasajt

- 500g koktélparadicsom

- 6 gerezd fokhagyma

- olívaolaj

- 2 tk oregánó

- só, bors, chili ízlés szerint (chili opcionális)

- 350g a kedvenc tésztánkból

Elkészítése pedig fentebb a videóban. Jó étvágyat hozzá!

A burrito az USA kedvelt Tex-Mex étke, amibe lényegében akármit beletölthetünk. Reggelire tojással, hash brown-nal, némi hússal, máskor friss zöldségekkel, salsával, finomabbnál-finomabb szószokkal , tejföllel, guacamoléval és a listát napestig lehetne folytatni. Nem véletlenül vált Amerika egyik kedvenc street food ételévé.

Sokan nem is tudják, de a burrito szó jelentése „kis szamár” és ehhez kapcsolódóan több hiedelem is létezik, hogy valójában honnan is ered maga a burrito. Egy általánosan elfogadott történet, hogy a mexikói Chihuahua régióban egy bizonyos Juan Mendez  szamara által húzott szekeréről árult finom meleg ételeket, és hogy ezek tovább melegen maradjanak, ezért lisztből készült tortillába csomagolta be ezeket.

És bár ez kifejezetten érdekes történet lehetne, sokan azonban inkább azt gondolják valósnak, hogy a feltekert tortillák hasonlítanak a szamarak által vont szekerekre pakolt, feltekert csomagokra és a név ebből származik.

A történet azonban eltörpül amellett, hogy mennyire finom Tex-Mex szendvicset készíthetünk pillanatok alatt. Így ha még valaki nem próbálta volna, akkor bátorítom, hogy készítse el!

Ismét pizza kerül terítékre, ám ehhez semmilyen különleges sütő nem szükséges jelen esetben, és mégis pillanatok alatt Nápolyban érezhetjük magunkat, ez a pizza fritta, ami lényegében egy olajban kisütött calzone.

Van elviekben egy olasz mondás: „Fritti sono buoni anche gli zampi delle sedie“, azaz olajban kisütve még a székláb is finom… Ezt azért nem próbálnám ki, sőt még csak kísérletet sem fogok tenni rá. Mindazonáltal a pizza fritta Nápoly egyik közkedvelt étke, árulják éppúgy menő éttermekben, mint ahogy utcai standokon. És nem csalás, nem ámítás, de valóban sokaknak a mi lángosunk fog eszébe jutni erről.

A II. Világháború után Nápoly bizony elég nehéz helyzetben volt, és a pizzához való mozzarella, sőt még a sütéshez szükséges fa is fényűzésnek számított. Erre valami alternatívát kellet találniuk, és erre épp tökéletes volt az olajban kisütött pizza, a jóval olcsóbb ricottával és némi „töpörtyűvel” töltve.

Manapság pedig reneszánszát éli, hiszen nem igényel fatüzelésű kemencét, valamint viszonylag egyszerűen elkészíthető, a töltelék pedig szabadon variálható.

Bátorítok mindenkit, hogy próbálja ki otthon!

Ennél egyszerűbb és gyorsabb receptet aligha képzelhetnénk el, mégis finom és laktató. Alapvetően Dél-Olaszország tradicionális „falusi” étkei közé sorolható, bár eredetét tekintve inkább a Rómától kb. 80 km-re található Abruzzo régióból származik.

De itt meg is állnék, hiszen önmagában ez az étel nincs megáldva túlságosan tömör történelemmel. Viszont egy érdekes leganda fűződik hozzá, ugyanis a Bourbon-házból származó IV. Ferdinánd, a Nápoly-Szicília Kettős Királyság első uralkodója (1816-1825) adta ki a feladatot „lelkes” emberei számára, hogy az akkoriban ismert kétágú villa helyett egy, az olajjal és fokhagymával készülő tésztához egy jobban alkalmazható és a kezek igénybevételét nélkülöző eszközt fejlesszenek ki. Ebből került a ma is ismert négyágú villa az asztalra. Legenda, vagy sem, egy esti mesét mindenképp megér! :)

Rövidke megjegyzés: a videóban látható elkészítési mód nem tükrözi a tradicionális olasz receptet, sokkal inkább ismételten A séf című film rövid jelenete alapján készül, így mind a chili, mind a citrom elhagyható… bár nem ajánlom. ;-)

Mint, ahogy nálunk is, gondolom sokaknak ismerős lesz, hogy régen bizony a vasárnap a rántott hús napja volt. Ennek emlékére ezt a könnyű és gyors receptet fogom elkészíteni, ecetes burgonyasalátával, ám egy apró csavarral mindkettőnél és megpróbáljuk a híres bécsi Figlmüller ikonikus menüjét elkészíteni.

A világhírű bécsi Figlmüller még 1905-ben nyitott meg, és azóta is viszi a család tovább a hagyományokat. De honnan is ered az elnevezés, és egész pontosan mi is a múltja? Nos a legismertebb történet egy osztrák tábornokhoz fűződik, aki a 19. században „rátalált” egy olasz étekre, nevezetesen a ’cotoletta alla milanese’ sültre, majd visszatérve Bécsbe a saját szakácsával is elkészíttette ezt. Könnyű a befejezés, 1831-ben már meg is jelent egy szakácskönyvben az elnevezés: Wiener Schnitzel.

Az elnevezést egyébként le is védették Ausztriában és Németországban, és kizárólag borjúból készülhet. Ha disznóhúsból készül, akkor mindenképpen hozzá kell tenni az étlapon, hogy „Wiener Schnitzel vom Schwein”. Ez viszont ad egy kis pikantériát a történethez, hiszen a Figlmüller saját honlapján is azt hirdeti, hogy ez bizony disznóhúsból készül. Rágódjunk ezen? Inkább csak a finom és ropogós hússzeleten és az édes, kis kissé savanykás salátán.

Jó étvágyat!

A farsangi időszak legvégét még éppen elcsípve, nem hagyhatom ki, hogy az egyik kedvenc filmemből (A séf) az ott (is) felbukkanó, porcukorlavina alá temetett puha és ropogós párnácskákat, a beignet (ejtsd: benjéj, bennyé, vagy valami hasonló :) fánkot el ne készítsem. Az általunk ismert farsangi fánkkal ellentétben, mely jóval tömörebb szerkezetű, ez egy könnyed, légies tészta, elkészítése pedig meglehetősen egyszerű.

Maga a beignet fánk receptje alapvetően francia eredetű és hozzávetőlegesen a 16. századra datálható. Történelmi utazásunk azonban az ókori Rómában indul, ahol már akkoriban is készítettek magas nedvesség tartalmú tésztából, forró állati zsiradékban kisütött desszertet, ez volt a „scriblita”. Később azonban kapott egy spanyol gellert is a történet, ott készítették ugyanis a „sopapilla” nevű édességet, ami szintén magas hidratáltságú, könnyed, pihe-puha olajban sült tészta volt.

Nem lesz nehéz kitalálni, hogy francia közvetítéssel jutott el Amerikába, az új telepesek vitték magukkal annak rendje és módja szerint először Kanadába a 18. században, majd az innen délre kényszerülők vegyültek el a Louisiana-ban, létre hozva az azóta csak „Cajun-nak”  ismert kultúrát. És meg is érkeztünk ezzel New Orleans-be, ahol 1862-ben nyitott meg a francia negyedben a Cafe du Monde (a filmben is látható), ahol már több mint 150 éve szolgálják fel ezt a remek desszertet a nap 24 órájában.

Solanum tuberosum sütve, főzve, törve, grillen, püréként tejben és vajban fürösztve, vagy fűszeres chipsként, legyen akármiről is szó, a burgonyát szeretjük. Bár eme rajongásnak mi (magyarok) csak kevesebb, mint 400 éve hódolunk, Peruban és Chilében már 7000(!) évvel ezelőtt is fogyasztották, bár arról nem szól a fáma, hogy ezt vajon egy fém tasakból csípős chipsként tették-e, vagy gőzölős sütőben készítették, de az tény, hogy kis késéssel eljutott hozzánk is. És mi mindig megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat.

No de miért is hívjuk krumplinak a burgonyát? Nem azért, mert Krum P. Lee kínai kardforgatómester először tudott egy „földi almát” szablyájával milliméter vastagságúra szelni a másodperc töredéke alatt, sokkal inkább a német közvetítésnek köszönhető, ugyanis bajor nyelvjárásban „Krumpel” névre hallgatott ez a földi gyümölcs.

De igazából mindegy is, esszük, ropogtatjuk, kanalazzuk és legfőképp… Szeretjük!

Közeleg a nagy este, pontosabban nálunk éjszaka, hiszen hétfőn éjjel rendezik meg az 55. Super Bowlt, az amerikaifoci döntőt, bár tudom sajnos ez csak szűk réteget érint, mindenesetre erre az alkalomra egy ikonikus amerikai szendviccsel készültem, nevezetesen a philly cheesesteak szendviccsel, egyenesen Philadelphiából, bár sajnos a kevésbé felkészülteknek elárulom, hogy az Eagles nem lesz eme jeles rendezvény résztvevője. Annál inkább Tom Brady, akinek ez immár a 10. döntője! Go Pats! Akarom mondani, Tampa! :)

De ugorjunk a sportról a mai receptünkre. Mielőtt rátérnénk a főszereplőre, azért előtte gyártunk hozzá egy megfelelő szendvicskenyeret is, hisz egy szendvics csak annyira tud jó lenni, mint amennyire jó a kenyér, amibe belekerül, így készítünk egy „hoagie rollt”, ahogy odaát nevezik és ezt fogjuk minden finomsággal megtölteni. Ez egy puha, szendvicsnek való kifli, amit szivar, vagyis inkább „tengeralattjáró” alakúra kell formázni, és most jön a pillanat, hogy nyugodtan ér kiröhögni engem, ugyanis: tengeralattjáró = submarine (angol) = SUB! Hopp és a híres étteremlánc, szendvicsező máris nem földalattit jelent szimplán, hanem szójátékról van szó. Mentségemre szóljon, hogy nem szoktam naponta órákat azon töprengeni, hogy a sub miért is egyezik meg a szendvics jelentésével…

Ami pedig delikvensünket illeti, nos ha hirtelen egy-két nevezetes dolgot kellene megemlíteni Philadelphiából, akkor elsőre mindenkinek talán Rocky neve, esetleg a Szabadság Harang (Liberty Bell), vagy a cheesesteak szendvics ugrik be. Utóbbit egy bizonyos Pat Olivieri hot dog árus találta ki még az 1930-as években, a sajt viszont csak egy évtizeddel később került bele. Ha pedig már nagyon az évszámokat soroljuk, akkor ne is álljunk meg a 60-as évekig, mikor is a Kraft cég előállt a Cheese Whiz nevű termékével, ami lényegében egy konzerv sajtszósz volt. Ezzel pedig végérvényesen bebetonozta magát a cheesesteak szendvics Philadelphiában. Ha esetleg erre járnánk a jövőben, és ezt szeretnénk rendelni, akkor vigyázzunk, mert a rendelésnek bizony megvan a maga „etikettje”, vagyis inkább szlengje. Ha azt mondjuk: „one whiz wit”, akkor azzal kértünk magunknak egy steak szendvicset cheese whizzel és pirított hagymával, vagy „one whiz without”, akkor az előbbi, csak hagyma nélkül. Szóval vigyázzunk hogy rendelünk, mert lehet, hogy éhesek maradunk… ;-)

Kezdhetném azzal, hogy időszámításunk előtt 347-ben már a görögök is csak ezt ették vacsora gyanánt párizsis zsemle helyett, de ez a történelem meghamisítása lenne. Ennek a „receptnek” sajnos nincs története, inkább nevezzük egy tippnek, ötletnek, hogy hogyan használjunk fel maradék dolgokat a hűtőből, főleg ha van otthon mellé tortilla lapunk is. De ami a videó apropóját adta, hogy nyakunkon az amerikai futball döntő, az 55. Super Bowl február 7-én, és ha már meccsnézés, akkor jöjjön két recept (a második jövő héten, ígérem időben) kezdőknek és haladóknak. Utóbbi érkezik, ahogy ígértem, míg előbbit akár már most ki is próbálhatjátok, de természetesen a „recept” nemcsak ehhez kapcsolódóan fantasztikus, lepjétek meg párotokat akár hétköznapokon is ezzel a finomsággal és nézzetek mellé egy jó filmet! (pssszt! titkos filmajánló következik: Az óceánjáró zongorista legendája)

Az évszám 1982. Kitört a Falkland-szigeteki háború, Izrael megszállta Libanont, megjelent Michael Jackson Thriller című albuma, Japánban eladták az első CD lejátszót és először szoríthattunk E.T.-nek, hogy sikerüljön hazajutnia, én pedig a kiscsoportban Vuk jelmezben hódítottam farsangkor. :) Ám ekkoriban történt valami Olaszországban is. Egy bizonyos Arnaldo Cavallari Velencéhez közeli pék megelégelte, hogy az egykoron oly büszke talján pékségek polcai tele vannak holmi francia bagettnek nevezett kenyérféleséggel. Minden sarkon és minden szendvicsben a bagett köszönt vissza, így hát fogta magát és pár hét kísérletezés után elő is állt az új csodafegyverrel. A keresztségben a Ciabatta Polesano nevet kapta, utóbbi a kis falvat jelölte, ahonnan származott, míg előbbi papucsot jelent, feltehetően kedvenc lábbelije után. Vagy szimplán csak azért, mert a kis pékárú papucsra emlékeztette. Úgyhogy sütésre fel és dagasszunk mi is otthoni papucsot!

​​

Hozzávalók (2 kisebb ciabattához):

300g kenyérliszt

225g langyos víz

5g friss élesztő

50g olívaolaj

6g só

Ha nem is az én kezeim közül fog kikerülni a legjobb margherita pizza a világon, azt azért rögtön leszögezném, hogy a cím nem megtévesztő, ugyanis a fentebb megnevezett pizza valóban kiérdemelte a legjobbnak járó címet. A „Top 50 pizza” olasz szervezet évről-évre megválasztja kontinensenként, illetve külön Olaszország legnagyszerűbb pizzamestereit. A Franco Pepe nevével fémjelzett Pepe in Grani pedig 2016 és 2018 között letaszíthatatlan volt a trónról, bár azóta is kitartón ücsörög általában a képzeletbeli dobogó második fokán.

Ha Nápolyban járunk és elkezdünk kérdezősködni, hogy ugyan hol találjuk a legjobb pizzériát, akkor valószínűleg elég hamar szembe fog köszönni a válasz, hogy ahhoz bizony autóba kell pattanjunk és az 50 km-rel arrébb található 5.000 fős kis faluban, Caiazzo-ban fogjuk meglelni. Itt található ugyanis minden pizzaimádó legfőbb szentélye, a Pepe in Grani. Aki viszont Hawaii, vagy netán „Songoku” pizzát szeretne itt zsákmányul ejteni, azt bizony komoly csalódás fogja érni. Franco Pepe harmadik generációs  pizzaiolo, aki 80 év tudását és a saját rafinériáját egyesíti éttermében, melynek ékes példája a már említett Margherita Sbagliata.

És hogy mi kell az elkészítéséhez? Nos ugyanazok az alapanyagok, mint az alap margherita pizzához, csak némi csavarral: bivalymozzarella, csak sóval ízesített, sűrűre főzött paradicsom, illetve bazsalikomos olaj. No de lássuk, hogyan is készül:

Ma azért teljes mértékben nem fogjuk kibontani John Montagu, Sandwich grófjának történetét, aki először találta ki, hogy mennyivel jobb két szelet kenyér közé rakva bárminemű feltétet szorongatni, az ok pedig prózai: így egyik kezében meg tudta ragadni az ételt és falatozni, míg a másikkal el tudta dobni a kockákat, hogy fogadásokat kössön… :)

De az alábbi videóban látható szendvicskenyér elkészítését mindenkinek ajánlom figyelmébe, hiszen nemcsak egy finom, pihe-puha és adalékmentes kenyeret kapunk, de lehet ez hirtelen vacsorák, vendégváró falatkák alapanyaga.

BLT(BSP): ezt pedig nem is kell részletezzem, Bacon, Saláta, Paradicsom és némi majonéz két ilyen szelet kenyér közé szorítva?! Aki még nem próbálta, az most tegye meg, aki már próbálta csinálja meg ismét, ha pedig tegnap is ez volt a vacsi, akkor ma sem legyen másképp… :)

Coq au vin, a francia konyha egyik meghatározó eleme, ami igen közeli rokonságot ápol a boeuf bourguignonnal. Mint oly sok más klasszikus ételnek, így ennek is van legendája, miszerint Julius Caesar az ostrom alatt álló galloktól kapott egy kakast, ami a bátorságukat volt hivatott szimbolizálni és ezzel azt próbálták megüzenni, hogy ők bizony soha nem lesznek legyőzve. Egy meglepő fordulattal azonban Caesar egy rendkívül finom vörösboros kakasételt küldött vissza a vezérnek.

A valósághoz azonban jóval közelebb áll az a tézis, miszerint az 1800-as években a szegénységben élő francia parasztság lényegében minden számukra elérhető alapanyagból igyekeztek valami ehetőt varázsolni, így a kiöregedett kakasokat sem szerették volna, hogy kárba vesszenek, azonban ezek húsa már igencsak rágós volt, ezt azzal próbálták ellensúlyozni, hogy akár két napra is vörösborban pácolták, majd lassú tűzön órákon keresztül főzték. Talán hihetőbb, hogy ez képezi a ma ismert recept alapját.

Hozzávalók:

1 egész csirke (combok, mell)

3 közepes fej hagyma

2 szál répa

5 dl jó minőségű vörösbor

5 dl csirke alaplé

só, bors

zöldfűszerek

A köretekhez:

12 db sonka- vagy gyöngyhagyma, fél evőkanál cukor, vaj, 1dl víz

10 dkg bacon kockázva

16 db aprószemű csiperkegomba

50 dkg aprószemű parázsburgonya

kenyérszeletek héj nélkül, vaj