Ismét pizza kerül terítékre, ám ehhez semmilyen különleges sütő nem szükséges jelen esetben, és mégis pillanatok alatt Nápolyban érezhetjük magunkat, ez a pizza fritta, ami lényegében egy olajban kisütött calzone.

Van elviekben egy olasz mondás: „Fritti sono buoni anche gli zampi delle sedie“, azaz olajban kisütve még a székláb is finom… Ezt azért nem próbálnám ki, sőt még csak kísérletet sem fogok tenni rá. Mindazonáltal a pizza fritta Nápoly egyik közkedvelt étke, árulják éppúgy menő éttermekben, mint ahogy utcai standokon. És nem csalás, nem ámítás, de valóban sokaknak a mi lángosunk fog eszébe jutni erről.

A II. Világháború után Nápoly bizony elég nehéz helyzetben volt, és a pizzához való mozzarella, sőt még a sütéshez szükséges fa is fényűzésnek számított. Erre valami alternatívát kellet találniuk, és erre épp tökéletes volt az olajban kisütött pizza, a jóval olcsóbb ricottával és némi „töpörtyűvel” töltve.

Manapság pedig reneszánszát éli, hiszen nem igényel fatüzelésű kemencét, valamint viszonylag egyszerűen elkészíthető, a töltelék pedig szabadon variálható.

Bátorítok mindenkit, hogy próbálja ki otthon!

Kezdhetném azzal, hogy időszámításunk előtt 347-ben már a görögök is csak ezt ették vacsora gyanánt párizsis zsemle helyett, de ez a történelem meghamisítása lenne. Ennek a „receptnek” sajnos nincs története, inkább nevezzük egy tippnek, ötletnek, hogy hogyan használjunk fel maradék dolgokat a hűtőből, főleg ha van otthon mellé tortilla lapunk is. De ami a videó apropóját adta, hogy nyakunkon az amerikai futball döntő, az 55. Super Bowl február 7-én, és ha már meccsnézés, akkor jöjjön két recept (a második jövő héten, ígérem időben) kezdőknek és haladóknak. Utóbbi érkezik, ahogy ígértem, míg előbbit akár már most ki is próbálhatjátok, de természetesen a „recept” nemcsak ehhez kapcsolódóan fantasztikus, lepjétek meg párotokat akár hétköznapokon is ezzel a finomsággal és nézzetek mellé egy jó filmet! (pssszt! titkos filmajánló következik: Az óceánjáró zongorista legendája)

Ha nem is az én kezeim közül fog kikerülni a legjobb margherita pizza a világon, azt azért rögtön leszögezném, hogy a cím nem megtévesztő, ugyanis a fentebb megnevezett pizza valóban kiérdemelte a legjobbnak járó címet. A „Top 50 pizza” olasz szervezet évről-évre megválasztja kontinensenként, illetve külön Olaszország legnagyszerűbb pizzamestereit. A Franco Pepe nevével fémjelzett Pepe in Grani pedig 2016 és 2018 között letaszíthatatlan volt a trónról, bár azóta is kitartón ücsörög általában a képzeletbeli dobogó második fokán.

Ha Nápolyban járunk és elkezdünk kérdezősködni, hogy ugyan hol találjuk a legjobb pizzériát, akkor valószínűleg elég hamar szembe fog köszönni a válasz, hogy ahhoz bizony autóba kell pattanjunk és az 50 km-rel arrébb található 5.000 fős kis faluban, Caiazzo-ban fogjuk meglelni. Itt található ugyanis minden pizzaimádó legfőbb szentélye, a Pepe in Grani. Aki viszont Hawaii, vagy netán „Songoku” pizzát szeretne itt zsákmányul ejteni, azt bizony komoly csalódás fogja érni. Franco Pepe harmadik generációs  pizzaiolo, aki 80 év tudását és a saját rafinériáját egyesíti éttermében, melynek ékes példája a már említett Margherita Sbagliata.

És hogy mi kell az elkészítéséhez? Nos ugyanazok az alapanyagok, mint az alap margherita pizzához, csak némi csavarral: bivalymozzarella, csak sóval ízesített, sűrűre főzött paradicsom, illetve bazsalikomos olaj. No de lássuk, hogyan is készül:

1889-et írunk, egy derűs júniusi napon Savoyai Margit királyné cédrusok árnyékában heverészve azon morfondírozott, hogy már kezd elege lenni francia szakácsai által nap mint nap felszolgált gourmet fogásokból, és enne valami egyszerűt, ám mégis különlegeset. Megkordult a gyomra, szervezete hangos morajlással jelezte, hogy itt bizony összetett szénhidrátra lesz szükség, de nem is akármilyenre. Már tudta, hogy ő biza arra a furcsa tésztalapra vágyik, amit a parasztok oly jóízűen majszoltak a kemény munka után. Több sem kellett neki, azonnal hívatta a messze földön híres Esposito mestert, hogy ugyan készítsen már neki is egy ilyen ehető korongot.

A mester hirtelen összerezzent. Ő készítsen a királynénak ebédrevalót?! A piperkőc francia szakácsaival hogy tudná felvenni a versenyt? De gondolatban már máshol kalandozott, mi lesz, ha nem ízlik a királynénak, mi vár majd rá, kaloda, kínzás, vagy netán bitó?! Tudta, most valami nagyot kell alkotnia. És abban a pillanatban isteni sugallatként bevillant a megoldás! Egy pizzát, amin az olasz zászló tündököl és ráadásul még ehető is! Ezzel tudná leginkább kifejezni tiszteletét az országot egyesítő királyné előtt. Neki is látott sebtében és elkészítette A pizzát: friss és zamatos paradicsommal, tejtől csöpögő sajttal és mámorítóan zöld bazsalikommal.

A királyné elégedetten mustrálta az elé rakott étket, majd minden udvari protokollt sutba dobva azon melegében neki is látott a pizzának, kézfejétől egészen a könyökéig folyt az édes paradicsomos zaft.

Gyomra már nem morgott, éhes sem volt mikor felébredt késő délután a cédrusok árnyékában, azonban hirtelen gyötrő gondolat fogta el: vajon csak álmodott?

Évek óta sütök pizzát az otthoni sütőmben, mindenféle apró trükköt kipróbálva igyekeztem előállítani azt a bizonyos olasz korongot, amelyre azt tudom mondani, hogy „Na, ez az!!!”, vagy a boldog felkiáltás a keresett dolog megtalálásakor: „Heuréka!” (© Arkhimédész, Kr. e. 233, Szürakuszai). Nos ez eddig nem következett be, bár azt hozzáteszem, hogy még így is jobb minőséget sikerült prezentálnom, mint a városunkban (nem, nem Budapest) fellelhető pizzériák 90%-a. Utólag nem vagyok benne biztos, hogy ez rám nézve bók, avagy a helyi vállalkozásokról lesújtó kórkép.

Na de most! Bizony széles vigyorral az arcomon „heurékázhattam” bele a nagyvilágba...

Az alábbi vidóban igyekszem részletesebben beszélni a sütőről, kialakításáról, tudásáról, és hogy összességében megéri-e az árát.