Ha nem is az én kezeim közül fog kikerülni a legjobb margherita pizza a világon, azt azért rögtön leszögezném, hogy a cím nem megtévesztő, ugyanis a fentebb megnevezett pizza valóban kiérdemelte a legjobbnak járó címet. A „Top 50 pizza” olasz szervezet évről-évre megválasztja kontinensenként, illetve külön Olaszország legnagyszerűbb pizzamestereit. A Franco Pepe nevével fémjelzett Pepe in Grani pedig 2016 és 2018 között letaszíthatatlan volt a trónról, bár azóta is kitartón ücsörög általában a képzeletbeli dobogó második fokán.

Ha Nápolyban járunk és elkezdünk kérdezősködni, hogy ugyan hol találjuk a legjobb pizzériát, akkor valószínűleg elég hamar szembe fog köszönni a válasz, hogy ahhoz bizony autóba kell pattanjunk és az 50 km-rel arrébb található 5.000 fős kis faluban, Caiazzo-ban fogjuk meglelni. Itt található ugyanis minden pizzaimádó legfőbb szentélye, a Pepe in Grani. Aki viszont Hawaii, vagy netán „Songoku” pizzát szeretne itt zsákmányul ejteni, azt bizony komoly csalódás fogja érni. Franco Pepe harmadik generációs  pizzaiolo, aki 80 év tudását és a saját rafinériáját egyesíti éttermében, melynek ékes példája a már említett Margherita Sbagliata.

És hogy mi kell az elkészítéséhez? Nos ugyanazok az alapanyagok, mint az alap margherita pizzához, csak némi csavarral: bivalymozzarella, csak sóval ízesített, sűrűre főzött paradicsom, illetve bazsalikomos olaj. No de lássuk, hogyan is készül:

Ma azért teljes mértékben nem fogjuk kibontani John Montagu, Sandwich grófjának történetét, aki először találta ki, hogy mennyivel jobb két szelet kenyér közé rakva bárminemű feltétet szorongatni, az ok pedig prózai: így egyik kezében meg tudta ragadni az ételt és falatozni, míg a másikkal el tudta dobni a kockákat, hogy fogadásokat kössön… :)

De az alábbi videóban látható szendvicskenyér elkészítését mindenkinek ajánlom figyelmébe, hiszen nemcsak egy finom, pihe-puha és adalékmentes kenyeret kapunk, de lehet ez hirtelen vacsorák, vendégváró falatkák alapanyaga.

BLT(BSP): ezt pedig nem is kell részletezzem, Bacon, Saláta, Paradicsom és némi majonéz két ilyen szelet kenyér közé szorítva?! Aki még nem próbálta, az most tegye meg, aki már próbálta csinálja meg ismét, ha pedig tegnap is ez volt a vacsi, akkor ma sem legyen másképp… :)

Coq au vin, a francia konyha egyik meghatározó eleme, ami igen közeli rokonságot ápol a boeuf bourguignonnal. Mint oly sok más klasszikus ételnek, így ennek is van legendája, miszerint Julius Caesar az ostrom alatt álló galloktól kapott egy kakast, ami a bátorságukat volt hivatott szimbolizálni és ezzel azt próbálták megüzenni, hogy ők bizony soha nem lesznek legyőzve. Egy meglepő fordulattal azonban Caesar egy rendkívül finom vörösboros kakasételt küldött vissza a vezérnek.

A valósághoz azonban jóval közelebb áll az a tézis, miszerint az 1800-as években a szegénységben élő francia parasztság lényegében minden számukra elérhető alapanyagból igyekeztek valami ehetőt varázsolni, így a kiöregedett kakasokat sem szerették volna, hogy kárba vesszenek, azonban ezek húsa már igencsak rágós volt, ezt azzal próbálták ellensúlyozni, hogy akár két napra is vörösborban pácolták, majd lassú tűzön órákon keresztül főzték. Talán hihetőbb, hogy ez képezi a ma ismert recept alapját.

Hozzávalók:

1 egész csirke (combok, mell)

3 közepes fej hagyma

2 szál répa

5 dl jó minőségű vörösbor

5 dl csirke alaplé

só, bors

zöldfűszerek

A köretekhez:

12 db sonka- vagy gyöngyhagyma, fél evőkanál cukor, vaj, 1dl víz

10 dkg bacon kockázva

16 db aprószemű csiperkegomba

50 dkg aprószemű parázsburgonya

kenyérszeletek héj nélkül, vaj

Gondolom kevesen hallottak még erről a pitaszerű olasz kenyérről, én is először körülbelül 2 éve lettem rá figyelmes, pedig Puglia régió (innen származik ez a finomság) a szívemhez legközelebb álló része Olaszországnak.

Puglia több dologról is híres, de ha hirtelen csak kettőt kellene kiemelni, akkor az egyik biztosan a „trullo” (jellegzetes kúp formájú épület, eredetileg raktárként, vagy lakásként funkcionált), a másik pedig az itt készülő kenyér lenne, de ez nem is véletlen, hiszen ezt a területet szokás Olaszország „kenyeres kosaraként” is emlegetni, lévén itt termelik az olasz gabona zömét.

Visszatérve a puccia-ra (egyesszámban „pucce”) személy szerint nem ettem még ehhez fogható szendvicset, pontosabban kenyérfélét, mondom ezt amiatt, hogy lényegében bármivel megtölthető, legyen az egy pulled pork, gyros, hideg szendvics sonkával, szalámival, salátával, paradicsommal, sajtokkal és még sorolhatnám napestig, de azt hiszem mindenkinek megvan a kedvence, amivel fogyasztaná ezt a kis csodát. ;-)

Sok sikert az elkészítéséhez, a tészta receptjét pedig a korábbi bejegyzésben megtaláljátok!

A négy klasszikus olasz tészta egyike, és elfogadott álláspont, hogy lényegében mindegyiknek az őse. Elvesszük belőle a guanciale-t, megkapjuk a cacio e pepe-t. Hozzákerül tojás? Rögtön carbonara lesz a neve. Ha pedig paradicsomot adunk hozzá, amatriciana néve fogjuk szervírozni.

A tésztánk kulcseleme a guanciale (sóval, borssal és fűszerekkel érlelt olasz tokaszalonna), igaz itthon csöppet nehézkes a beszerzése, így mindenkit bátorítok arra, hogy ezt valamelyik kedvenc szalonnájával helyettesítse.

Lássuk hogyan is készül: